Óriási bocsánatkéréssel tartozom! Nagyon sajnálom! * térden csúszva esedezik bocsánatért és reménykedik megbocsájtásra lel* Tényleg nagyon sajnálom, de elakadtam... Remélem érdemileg sikerülj jól folytatnom ezzel a csekély résszel. ;) Szerintem azért előnyömre vált ez a szünet mert most megújult erővel és új ötletekkel jelentkezem! Jó szórakozást kívánok! Puszi! <3
A paint-ball
Február 22 .
Kedves Amy!
Egy újabb nap a paradicsomban.
Sikolyokkal teli éjszaka volt a tegnapi (is).
Megkérdeztem Shane-t és nem történt
semmi. Legalább is ezt mondta. Döntsd el te hiszel-e neki. Én
hiszek mert hinni szeretnék. Nem hiszem, hogy kihasznált volna egy
gyenge pillanatban, ha meg igen akkor is csak szárnyalni tudok
örömömben! Hiszen, akkor csak érez irántam valamit, nem? Mármint,
érted... Jó ez nagyon értelmes volt mondhatom.
Megvan mihez is hasonlít igazán ez
az egész „zombitámadás”. A menstruációhoz. Nem hiszed? Hát
akkor ki is fejteném hosszas gondolatfolyamatomat. 4-5 napig tart
változó... nagyon kellemetlen, nem tudjuk mit is várhatunk tőle,
hangulatváltozás (igaz a hormonok miatt de majdnem ugyanaz),
félelem ha kimozdulunk, egész nap bezárkózva szeretnénk ülni...
Szóóóval mondhatsz akármit de nekem ez a két dolog nagyon is
hasonlít egymásra. Persze egy napló honnan is tudhatná mi az a
menstruáció. Na jó, szerintem lezárhatjuk ezt a témát.
Valaki kopogott... éjszaka 10 óra
van! Inkább megnézem.
Létezik olyan hogy rémálom és egy
mesebeli gyönyörű kívánság egyetlen helyen? Igen, és ez az
élet. Egyszerűen felfoghatatlan ami történt. Shane kopogott az
ajtón és elhívott paintball-ozni. De inkább az elejétől
mesélem.
- Ki az? - kérdeztem letéve a
rózsaszín tollam és az ajtó felé fordultam.
- Én vagyok. Remélem nem zavarok! -
válaszolta az egyetlen hang amitől kiráz a hideg és egyből
mosolyra húzódik a szám. Megint, felkeresett... A szívem hirtelen
gyorsabban kezdett verni.
- Ki az az én? - hangomról
hallatszott, hogy mosolygok és pontosan jól tudom ki az.
- Mit gondolsz? - és belépett Shane
azzal a csintalan mosolyával – Na zavarhatlak? - kacsintott
felém, mire elolvadtam. Nem szerettem volna, hogy érezze mennyire
oda vagyok érte ezért csak egy pici mosolyt engedtem meg magamnak.
- Lássuk csak... - játszottam a
fejem. Az íróasztalom felé fordulva majd vissza a bandavezérrhez
– hát eléggé elfoglalt vagyok. - húztam el a szám.
- O, milyen fontos dolgod van? - lépett
közelebb, mire megpróbáltam elrejteni a naplóm. - Aha, hát a
naplódat kell írnod. Na, muti miket írtál rólam! - Kacéran
felnevetett és a naplómért nyúlt. Persze egy retardált fóka is
gyorsabban reagált volna nálam, de mentségemre szóljon annyira
elvesztem a gyönyörű szemeiben. Könnyedén kihúzta a könyököm
alól a kis könyvecskét.
- Hééééé! - kiabáltam rá mire
felfogtam mi is történik.
- Nyugi, nyugi. - és már bele is
lapozott a naplóba. Felpattantam és a nyakába vetettem magam.
Botladozott egy picit aztán az ágyamra zuhantunk. Birkózni kezdtem
a füzetkéért, nem hagyhattam hogy elolvassa a csöpögéseimet.
Esélyem sem volt. Fél kézzel
hárította minden egyes próbálkozásomat és még közben
csikizett is. Hirtelen jött ötletből és felindulásból
megcsókoltam. Éreztem, hogy meglepődött de végül visszacsókolt
és a füzet kicsúszott a kezéből (mert simogatni kezdte a hátam
és a derekamat) egyenesen a földre. Az előbbinél sokkal
gyorsabban reagáltam és felvettem a tulajdonomat illető dolgot a
földről.
- Hát jó. Látom nem szeretnél velem
jönni. - állt fel durcásan.
- De, szeretnék. Mostmár nincs
dolgom. - gyors mozdulattal a dobozok felé dobtam a naplót, jó
messzire. Elnevette magát.
- Hát akkor mire várunk? Indulás.
- De rendbe kell szednem magam! -
tiltakoztam.
- Ugyan már... Gyönyörű vagy így.
Mit kell parádézni? Úgyis lenyomlak és csupa festék leszel.
- Elárulnám, hogy csak pisálni
akartam. Nem tudtam, hogy ez is „parádézás”.- néztem rá
rosszalóan karba tett kézzel. Egyébként neked megsúgom igen,
tényleg át akartam öltözni, és egy kis sminket felrakni, de úgy
látszik ez már bukta.
- Ja értem. Hát arra van a mosdó. -
mutogatott szégenylősen, mire felnevettem.
- Tudom merre van.
- Rendben akkor én lent várlak. -
botorkált ki lassan a szobából. Gyorsan elkezdtem kutatni egy
kabátért vagy valami pulóverért mert elég hideg lett odakint,
meg amúgy is tél volt. Egy zsemleszinű kis kabátot találtam
felkötöttem a hajam lófarokba aztán el kellett mennem a toalettre
amit beígértem. Mikor „végeztem” kisétáltam egyenesen az új
autónkhoz. Shane ott várt nekidőlve az autónak.
- Gyors voltál. De világos cuccban
jössz? - nézett végig a fehér tornacipőn, világos kék
farmernadrágon és a már említett zsemle kabátkán. Kérdőn
nézett válaszra várva. Megvontam a vállam jelezve, hogy nem
izgat, mostmár mehetünk. Kinyitotta nekem a kocsiajtót és
elindultunk. Csöndesen utaztunk majd megszólalt. - Akkor most csak
gyakoroljuk a lövést. Rendben?
- Persze. - bólogattam mint aki nagyon
ért hozzá.
- Olyan szép vagy. - fordult felém és
hirtelen lehelletnyi közel jelent meg a látóteremben amitől
nagyon meglepődtem. Nem kell azt gondolni nem vámpír csak még
mindig én vagyok lassú. Néztük egymás szemét. Nem tudtunk
betelni egymás közelségével. Még mindig mentünk az autóval nem
állt meg. Még szerencse, hogy senki nem volt aznap este, de ezzel
nem törődtünk abban a pillanatban. Hirtelen homlokon csókolt majd
visszarányította az autót a mi sávunkba. Az út további részét
síri csöndben tettük meg.
Leparkolt egy üres puszta mellett.
- Itt vagyunk.- kiszálltam az autóból
és bátortalanul megindultam az üres telek felé. Lépéseket
hallottam mögüllem biztos voltam benne, hogy Shane az. Persze ő is
volt. Mikor hátrapillantottam egy paint-ball puskát tartott a
kezében és felém nyújtotta.
- Kösz asszem...- suttogtam. Kínos
volt az ami a kocsiban történt. Egyikünk sem tudta hova rakja az
esetet.
- Megmutatom hogy kell. - mögém állt
és beáligatott minden porcikámat a helyére. - Tökéletes! Na
most látod előtted 50 méterre van egy tábla. Na azt kell
eltalálnod. - Valahogy semmi kedvem nem volt már az egész
lövöldözéshez. Nem is próbálkoztam nagyon. Lőttem egyet, de az
agyam egyáltalán nem azon járt hogy nem igazán jó irányba
lövök.
- Biztos menne ennél jobban.
- Bocs. - leeresztettem a fegyvert –
de valahogy teljesen elment a kedvem.
- Sajnálom ami az autóban történt.
- vakarta meg a tarkóját ami következtében felcsúszott a pólója
és megvillant a kockás hasa.
Közelebb léptem hozzá és azt
súgtam:
-Összezavarsz...- egyenesen a szemébe
bámultam dacosan.
- Hát te is engem. - súgta vissza. A
többi olyan homályos de valami olyasmi volt hogy az egyik kezét a
derekamra helyezte a másikkal meg finoman az arcomat simogatta. Én
a hajába túrtam és a kusza tincseivel játszadoztam. Aztán
mindkettőnk tekintete visszatért a másikunk szeméhez.
- Ez olyan jó érzés. - szólaltam
meg halkan, óvatosan nehogy megszakítsam ezt a tökéletes
pillanatot.
- Igen, tényleg az! - majd magához
ölelt. Úgy csimpaszkodtam bele mintha ez lenne az utolsó alkalom.
Egy jó ideig így álltunk, majd ernyedt a fogása. Vettem a lap
ot
ezért én is elengedtem. Megint végigsimította az arcom. - Olyan
csodálatos vagy! - Nem bírtam tovább ezért halványan puszit
nyomtam az ajkaira. Azokra a gyönyörű ajkakra... - Szerintem most
már induljunk. - mosolygott rám és a fél kezével átkarolt.
Szóval ez történt velem.
Visszagondolta csoda, hogy nem találkoztunk semmi szörnyszülöttel...
"vigyázz kiben bízol,
az ördög is angyal volt egyszer
..."