18. rész: Kirándulás

 Hello! Nagyon boldog vagyok, mert ma Kaptam visszajelzést! wow! :DD Elég hosszúcska rész lett, de ez sosem akadály ! ;) :* 

18. rész Kirándulás

Január 11.

   

       Kedves Amy

   Már eltelt egy hét... Az első napok szörnyűek voltak, még most is hallom a sikolyokat...

Minden este azt vártam, hogy mikor törik be az ajtót, szerencsére ilyen még nem történt... még.

Mivel eltelt egy hét és egész csöndesnek tűnnek az utcák, ezért ideje mennem. Egyedül! Inkább válok kajává mint, hogy Shane-nel mennyek. Igen, zakkant durcás 3 éves kislány lettem. De megtehetem nem?!

     Korán keltem (nem is aludtam), 7 óra lesz pár perc múlva addig letusolok (leizzadtam) szépen csöndben aztán mire virrad elindulok. Befagy a seggem olyan hideg van. Tegnap esett az eső is szóval remélem nem esem majd el menekülés közben. Na majd beszélünk, ha túléltem!

***

    Hát még mindig itthon vagyok bezárkózva a fürdőbe. Nyolc óra körül lehet... Istenem...

Szóval szépen csendben tusolok, mire valaki kopogtat. A gyomrom kiugrott az ablakon és elrohant az Északi sarkra... vagy a Délire, még nem küldött képeslapot... a szívem meg elutazott a legközelebbi rakétafellövő állomásra, és felszállt a holdra. Szóval itt hagytak... Szép. Az agyam maradt egyedül velem ami elrendelte az adrenalin termelését, ha harcra lenne szükség.

    Elzártam a zuhanyrózsát és kiléptem a tusolóból a törölközőmért nyúlva, hogy kikémlelhessek a kulcslyukon, de a csúszós kőpadló másként gondolta, ezért ellökött. A fejemet nagyon bevertem amitől foltokban láttam csak. Persze óriási hangzavarral is járt. A fülem is elkezdett zúgni, de annyit azért hallottam, hogy Shane kiabál és próbálja kinyitni az ajtót. A földön fekve egy kicsit elgondolkodtam, hogy hol is vagyok, aztán feltápászkodtam, magamra tekertem a törölközőm, és odasántikáltam az ajtóhoz amit megállás nélkül berheltek. Útközben megint majdnem elestem, de sikerült megkapaszkodnom. Ráraktam a kezem a kulcsra, de nem volt kedvem még egy fürdőszobai jelenethez. Shane azonban idegesen kopogott tovább. Sóhajtottam egy nagyot majd kinyitottam az ajtót. Nekidőltem az ajtófélfának és hunyorogva néztem a törölközőmben Shane-re. Ő egy kicsit zavarba jött, ami jó érzéssel töltötte el a betört koponyámat...

- Mi történt? - vakarta meg a tarkóját közben elfordult mintha valami mást nézne. Nem tűnt már olyan idegesnek.

- Csak elcsúsztam. - megvontam a vállam és éppen készültem becsukni az ajtót, hogy nyugodtan felöltözhessek, de hirtelen megfogta az ajtót. Meglepetten néztem rá, most már nem hunyorogva, hanem nagyra nyílt szemekkel.

- Siess! Aztán mehetünk. A nappaliba várlak. - adta ki az utasítást.

- Nem! Kösz, de egyedül megyek! - megpróbáltam betolni az ajtót mielőtt megszólalhatott volna, de nem sikerül mivel ott volt a lába.

- Nincs más lehetőséged. - elvette a lábát én meg becsapódtam az ajtóval együtt. Duzzogva (de belül valahogy mégis boldogan) felöltöztem, lebattyogtam a lépcsőn.

    Ami a szemem elé tárult az... Az nem is tudom. Dögös? Ez a megfelelő szó? Shane a falnak támaszkodva rágózott fekete motoros dzsekiben. A haja tökéletes volt, de mégsem. Mikor leértem rám emelte unott tekintetét, ellökte magát a faltól, de csak engem fürkészett. Próbáltam „durcás”, kelletlen fejet vágni, de akaratlanul elnevettem magam (örömömben? gyönyörben? nem tudom).            Felhúzta az egyik szemöldökét (nem tudom te hogy vagy vele, de ez valami elképesztően szexi gesztus számomra) és kérdően várakozott. Nem szólaltam meg csak próbáltam abbahagyni a kuncogást. Végül megunta és megkérdezte, mire csak megvontam a vállam és elsétáltam mellette az ajtó irányába. A kilincsért nyúltam, már hozzá is ért a hideg fémhez a középső ujjam, de hirtelen megfogta a kezem. Szinte tűzforró volt az érintése. Ujjaink összekulcsolódtak, szívem elkezdett ugrálni. Nem néztem rá csak a kezeinket próbáltam lefotózni, emlékképpen.

- Minden rendben? - már megint ez az idegesítően bombasztikus hang.

- Miért ne lenne? - elvettem a kezem és felé fordultam. Próbáltam olyan lazának tűnni mint amilyen csak ő volt, még az ajtónak is nekitámaszkodtam.

- Ha te mondod... - idegesített, hogy nem mondta ki. Szinte biztos voltam benne, hogy a csókunkra gondolt, de tőle szerettem volna hallani.

- Nem! Mire gondoltál? - ideges volt a hangom, meg is lepett milyen mértékben.

- Minek mondjam ha úgyis tudod mire gondoltam? - cinikus mosoly. Ennél már nem lehet feljebb menni nem? Elolvasztott mint egy jégcsapot a tavaszi meleg napsugár. Szépen lassan de biztosan „csöpögtem” az aszfaltra, gyengültem, egyszerre csak vége lesz nem bírom tovább és csak egy tócsa marad belőlem amin nyugodtan sétálgathat... Felébresztett elmélkedésemből mivel folytatta. - Valószínűleg AZ esetre gondolok. - Hátrább lépett és egy kicsit el is fordult tőlem. Haha! Nyertem. Itt az ideje elé állni és megadni a kegyelemdöfést. Igen, túl sokat olvasok...

   Így hát elé léptem egyenesen a szemébe néztem összefontam a kezem magam előtt, és azon gondolkodtam, hogy jó de akkor mit is mondjak?

- Figyelj... - kezdtem, és minden erőmmel azon voltam, hogy időt spóroljak. - nem történt semmi. Felejtsük el! - nyögtem ki végül, egy kicsit erőltetettnek tűnt a vége. Persze nem tudom megjátszani magam. Nem vagyok én valami színész. Eszem ágában sem volt elfelejteni.

- Ja mert az úgy működik. - morogta az orra alá, és most én húztam fel kérdőn a szemöldököm. Nem zavartatta magát, hogy én magyarázatra várok, mert ellépett előlem az ajtóhoz. - Csak azt akartam mondani, hogy vigyáznunk kéne egymásra... És nézz szét mielőtt kinyitod az ajtót.

Óh... Jó tanács. Halkan kinyílt az ajtó, ő meg eltűnt. Haboztam egy kicsit, mert lefagytam. Aztán kisurrantam a példát követve.

Ami kint fogadott, na az... borzalmas volt. Nehéz leírni. A fickó aki meghalt... na annak a vére borította az utcát. De olyan sok volt, hogy gondolom nem csak az övé volt. Mennyi vér is van egy átlag emberben? 4-5 liter? Jah asszem. Megtorpantunk. Teljesen felkavaró volt az egész. Rothadt szag terjengett. Legyek nem voltak, ahhoz túl hideg volt. Megbénított ez az egész. Valószínűleg én is halott lennék ha aznap kimentem volna. De mi a különbség? Nem ma halok meg hanem holnap. Mi az értelme, ennek a véget nem érő küzdésnek? És igen titokban néztem a Walking Dead-et.

   Magamba szálltam, csak a könnyeim voltak a kapcsolatom a külvilággal. Nem tudom, mennyi idő telhetett el amíg ott álltunk és csak néztünk magunk elé.

Hirtelen azt vettem észre, hagy Shan hozzám beszél.

- Al, figyelsz egyáltalán?

- Mi? Persze... - kaptam rá a tekintetem, és mintha csak megvakarnám az orrom letöröltem a könycseppeimet.

- Borzalmas nem? - fordult el tőlem a tetemekhez.

- Igen, az...- teljesen erőtlennek éreztem magam, csak feküdni akartam a földön Shane karjai közt és bőgni.

- Mehetünk? - aggódó bociszemek sem tudtak visszatéríteni, arra, hogy mit is keresem itt.

- Ja persze. Nem! Tudod mit? Nem akarok! - kikeltem magamból

- Teljesen megértem. - zavartan a földet nézegette zsebre tett kézzel

- Nem vagyok olyan erős mint akárki más, én csak egy selejt vagyok. - elkezdtek záporozni a könnyeim és lerogytam a lépcsőre. Mindig is csak egy selejt voltam, akármit csináltam.

- Miről beszélsz?

-Soha senki nem szeretett... Ahh hagyjuk nem akarok erről beszélni.

- Na jó! Állj meg! - beletúrt a hajába és lehuppant mellém. - Először is, én szeretlek... - ránéztem és teljesen belefúrta a tekintetét az enyémbe. - Másodszor túl sok Walking Dead-et néztél... - röhögött fel ami oldott a a hangulatot.

- Honnan veszed? - néztem csodálkozva

-Tudod meg lehet nézni az előzményeket... - átölelte a vállam és magához húzott. - Ne add fel, van miért élni! Annyi ideig ülünk itt amíg azt nem mondod, hogy most már eléggé befagyott a seggünk, rendben? - hálásan néztem rá, ő meg megpuszilta a homlokom.

-Én is szeretlek. - suttogtam egy jó idő elteltével, bár úgy tűnt ő ezt nem hallotta, mert semmi reakció nem történt. - Oké, szétfagytam. Mehetünk be. - fölpattantam és megcéloztam az ajtót, de valami megragadta a kezem, a szívem hevesen kezdett verni. De mielőtt túlságosan örülnél, nem, nem egy „járkáló” volt. Shane vigyorogva húzott maga felé. - Tökfej, majdnem elestem!

- A majdnem egyenlő a nemmel. Akkor gyere! - még mindig fogta a kezem nem engedett el.

- Jól van tudok jönni a saját lábamon, nem kell ráncigálni!

Ezután leginkább csöndben lépkedtünk egymás mellett. A földet pásztáztam Shane meg úgy minden mást.

- Szóval szeretsz? - vigyorgott rám egy fél óra csöndes séta után. Én meg mit tehettem, teljesen meglepetten megtorpantam, és persze hárítani, tagadni kezdtem.

- Persze... mint barátot, havert. Miért mit hittél? - felnevettem, gyorsan kapkodtam a lábam és elmentem mellette, hogy ne lássa a vörös fejem. Bár nem ért semmit mert két lépésből utolért.

- Nem is tudom. - tűnődött el – A fürdőben nem csak barátságos voltál.

- Te kezdted jó?! Én... Csak meglepődtem na! - rivalltam rá. Még gyorsítottam lépteimen, de nem jelentett gondot Shane számára.

- Kend csak rám... - tárta szét karjait. Majd elém ugrott – Most meg hova rohansz? - teljesen elégedett hülye vigyor ült az arcán amitől, ha lehetett még jobban elpirultam. A hideg szélben éreztem, hogy az arcom szinte izzik. - Jól vagy? Nem vagy lázas? - Gyorsan megnézte a homlokom

- Jól vagyok, csak... izé. Shane, mit művelsz?

- Mi? Nem értelek.

- Ne játszadozz velem, rendben?! Igen a fürdőben csókolóztunk aztán közölted, hogy hiba volt! Most meg itt faggatsz és flörtölsz!

- Ööö... Oké...- röhögött, és idegesen kezdett rágózni.

Ezután kínos csönd állt be az utunk hártalevő részében. Szerencsére nem találkoztunk semmi zombiféleséggel. Találtunk egy kevés kaját elhagyva csomagokban az elcipeltük és kábé ennyi volt a napom.

17. rész A Sikolyok nem hagynak...

Sziasztok! Meghoztam a 17. részt :D az utolsó két rész elég hosszú lett (szerintem) :) Elképzelhető, hogy a jövőhéten nem lesz lehetőségem kirakni a 18. részt de kitartás! :))))

Jó olvasást!!  :*

17. rész A Sikolyok nem hagynak...

Már megint ez... egymás szemébe bámulás. Nem tudom miért. Valahogy olyan érzés mintha megállna az idő. Nincs senki és semmi más csak te meg ő.

Amíg „állt” az idő csak egyre azon gondolkodtam, hogy milyen tökéletes is. „Gyönyörű szemek, borosta, erős bátor karok kockás has... és most itt van velem a fürdőben, csak mi ketten, egymás szemébe bambulván...” Csodálatos pillanat volt. Olyat tettem amit soha életemben nem gondoltam volna. Megcsókoltam. Igen így igaz. Csodálatos volt. A rengeteg érzelem ki tört belőlem isteni csók formájában. Ami még meglepőbb, hogy visszacsókolt. A nyugodtságunk átalakult szenvedéllyé alakult. Nem voltam tudatában tetteimnek, inkább ösztönösnek nevezném.

Feltérdeltem az öléből és falni kezdtük egymást, mintha itt lenne a világvége...( ja de hát itt is van. ) Nem volt más csak ő meg én, a világ közepén. Elragadott a gyönyör. Belekapaszkodtam a hajába, ő meg simogatta a hátamat. Aztán a földön találtam magam rajtam Sahe-nel. Nem eresztettük egymást, élveztük a pillanatot amíg lehetett. A szívem egyre gyorsabban vert, akkor nem törődtem vele de visszagondolva aggódom egy kicsit. Életem legszebb percei, amit egy rémes velőtrázó sikoly szakított meg. Mintha nem is ismernénk egymást szétváltunk. Fellpattantam és eszembe jutott ez a szörnyűség. Hálás voltam Shane-nek, hogy elfeledtette velem mindezt ami akkora fájdalmat okozott, ha csak pár percre is.

- Hiba volt . - jelentette ki és kiviharzott. Persze nem nézett rám. Ott maradtam egyedül félve, reszketve. A szavai összetörtek mintha egy pöröjjel csaptak volna rá lelkemre és szívemre. Földbegyökerezett a lábam. Féltem a szörnyektől mint kiskoromban. A sarokban kuporogtam, senkim nem volt aki megvédett volna, aki azt mondta volna hogy semmi baj minden rendbejön, vagy hogy szörnyek nem is léteznek... És nem értettem miért volt hiba, nem értettem miért adott reményt, miért csókolt vissza ha hiba volt? Most meg itt hagyott. Lerogytam a kádnak támasztottam a hátam, felhúztam a térdem és rátettem az állam. Nem sok idő kellett hogy elkezdjek sírni. Minden félelem, minden visszajött ami bennem volt mielőtt még Shane bejött volna, sőt még több is. Szarul voltam, és szarul vagyok most is. Mikor kimentem a budiból 7 óra volt, közel sem volt elég világos ahhoz, hogy lámpa nélkül lássunk akármit. A nappaliból fény szűrődött ki ezért tudtam, hogy ott vannak. Gondoltam rá, hogy odamegyek, de nem tudtam, nem is akartam. Bementem a szobába ahol megint egyedül találtam magam. Odasétáltam az ablakhoz. Az utcára nézett. Csönd volt. Egy árva lelket sem láttam. Az utcai lámpák fénye pislákolt. Elmerültem a gondolataimban, közben az ablakon bambultam ki. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Lassan jött utána a második is. Nem sírtam olyan intenzíven mint azelőtt. A mérhetetlen fájdalmam jele volt. Persze lesz ennél rosszabb is gondoltam. Akiket szeretek meghalnak, éhezünk olyannyira amilyet nem is mertem elképzelni, fázunk, az állandó rettegés és ezeken túl is...

Hirtelen egy árnyékot láttam az egyik lámpa alatt. Felkeltette az érdeklődésemet, nem a legjobb értelemben. Adrenalin kezdett szétáramolni a testemben. Messziről egy férfi kiabálását hallottam. Egyre közelebb ért a hang. Már láttam is egy alakot, mögötte három másik loholt. A lámpa fénye alatt sem láttam sokat a támadóiból, de gondoltam, hogy ezek jelentik majd számunkra a véget. Segítenem kell villant belém. Lerohantam a lépcsőn nagy zajjal és az ajtó felé szerettem volna menni. De egy kéz megállított.

- Mégis mit képzelsz?

- Kint van egy ember, segítenünk kell! - kiabáltam. A kéz amely fogott megfordított. Gondoltam, hogy Shane az, nem akartam ránézni. Próbáltam kiszabadulni kezei közül de nem ment. Higgadtan felemelte a fejem. Kinyitottam a szemem amelyben valószínűleg valamilyen harci láng égett. Minden áron segíteni akartam. Az övé nyugodt, szomorú, és mégis aggodalmas egyben.

- Al, nem lehet. - halk volt.

- De muszáj! - még hangosabban kiáltottam az arcába. Nem értettem a többiek miért nem tesznek semmit. - Ti mire vártok?! - feléjük fordultam. Csak álltak ott engem nézve. A tehetetlenség még dühösebbé tett. Kaplálóztam de csak annyit értem el, hogy a földre kerültem. - Eressz el! - de nem engedett.

Megint egy segítségkiáltás. Sikerült kiszabadulnom és az ablakhoz rohantam. Láttam, hogy a férfi még mindig fut de már jóval lassabban. Hárman voltak mögött de egy elrejtőzött az árnyékba. A férfi éppen arra rohant. Ordítani akartam, de nem jött ki a torkomon hang. Nem bírtam mozdulni. Megint! Ezt le kell győznöm.

A szemem láttára tépték szét az a szerencsétlen férfit. Ordítozott ptóbált védekezni, de nem ment, négyen támadták meg. Dühös voltam, és egyben erőtlen. Az ájulás kerülgetett. Még csak reggel hét óra volt és máris gyilkosság vére szennyezte az utcát. Egy erős kéz felemelt én zokogni kezdtem. Fellépkedett velem a lépcsőn és egyenesen az ágyamba helyezett. Én mint egy kisgyerek magzatpózba feküdtem.

- Öngyilkosság lett volna. Remélem megérted. - nem válaszoltam. Nem volt erőm. Shane kiment a szobából én pedig mély álomba sírtam magam.

Csak most vettem észre, hogy nem is írtam megszólítást...

16. rész Erre volt szükségem...

Haliii! bocsi de nem bírtam magammal. Egész délután írtam 2 jó hosszúúúú részt! Muszáj megosztanom veletek! *-* Remélem tetszeni fog! :D Ha tetszik ne legyetek félénkek nyugodtan jelezzétek nekem az csak erőt ad nekem ;)  (persze jöhet rossz vélemény is!) 

Jó olvasást! :)

16. rész Erre volt szükségem ...

Január 3.

Ma fog megtörténni, ma engedik szabadjára azokat a szörnyetegeket. 3 óra van. Szép lenne azt hinni, hogy tudok aludni. De nem. Vajon miért?! Egy roncsnak érzem magam. Állandóan a sírás kerülget. Egyszerűen egy roncsnak érzem magam. Csalódtam is magamban, hogy ennyire félek. Megbénít... Segít, hogy leírhatom ezeket a dolgokat. És jó vissza olvasni is, hogy milyen „óriási” problémáim voltak ezelőtt. Szerelmes vagyok... ennyi volt a gondom. Pff. Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek, hogy ennyi legyen az egyedüli szomorúságom ebben az elcseszett világban.

Most éppen a wc-ben vagyok és bőgök. Hát gratulálok Al! Taps, taps... Te az elsők közt leszel aki meghal. Egyébként ki gondolta volna, hogy pont most jön el a világvége? Már annyi ezer-meg ezer világvégét kiabáltak el... és tessék most itt vagyunk. Király! Istenem... nem bírom ezt! Sokszor kerülget a gondolat, hogy inkább én végzek magammal. Szerintem egy hajszál választ csak el, ho...

Valaki kopogott a wc-ajtón. Nem tudom ki volt, de az biztos, hogy a frászt hozta rám.

- Helló? Van valaki itt? - egy kicsit megfáztam ezért az orrom is bedugult meg a fülem is. Nem tudtam eldönteni, hogy ki hangját hallhattam. Abban viszont biztos vagyok, hogy fiú hangja volt.

Újra kopogtak.

Mit tegyek?

- Öhhm Helló! - szóltam szipogva – ki vagy?

- Minden oké? Al, te sírsz? - válasz ugyan nem jött a kérdésemre de gyorsan lebuktam. - Engedj be!

Semmi kedvem nincs felállni és beengedni az illetőt. Remek megint elfogott a síró görcs.

- Komolyan beszélek Al! Engedj be! - egy kicsit ingerültnek tűnik. Ahhj jobb lesz ha beengeden, de biztos Luke. Legalább kisírom magam a vállán. Istenem... Tök 8 majd jövök...

***

Oké, hát eléggé meglepődtem. Most mi van? Egyre inkább egy halom szemét leszek lelkileg, komolyan. Nem hiszem el. Na kezdjük:

- Csá. - nyögtem ki két hüppögés között amikor kinyitottam az ajtót. Mind két szememet teljesen elöntötték a könnyek és sötét is volt, nem láttam ki állt az ajtóban, de biztos voltam benne, hogy Luke – Örülök, hogy itt vagy! - megtörtem, a vállába bújtam Luke-nak és csak bőgtem. Vissza ölelt, és beljebb tuszkolt az ajtón, becsukta úgy, hogy engem el sem eresztett, erősen fogott.

- Shhhhh! Al. Nem lesz semmi baj! Ne félj! Megvédelek az életem árán is. - súgta halkan, lassan de tisztán érthetően a fülembe, de a hang... annyira megnyugtató volt. Nem igazán Luke hangja volt. Annál méllyebb hang. Hirtelen görcsbeszorult a hasam is. „Nem Luke, karol át hanem Shane!” futott át az agyamon az ajtó előtt ülve az ölében. Shane is megérezte, hogy az eddigi nyugodtságom megszűnt és hirtelen ideges lettem.

- Mi a baj? Rosszat mondtam? - kérdezte. A hangja úgy hatott rám mint valami gyógyszer. Nem értem mi történt. De mégsem tudtam ellazulni és bőgni tovább. Még jobban belefúrtam az arcom a karjába, abba az erős karba... féltem felnézni. Nagyokat szippantottam, az illata mennyei volt. Ő is szorított egy kicsit az ölelésén. Csak ültünk a szőnyegen csöndben. Már nem is sírtam.

- Jobban vagy? - hallottam újra azt a kedves, mély mégis lágy hangot. Még mindig nem néztem fel, de bólogattam. Shane elkezdte simogatni a hátamat ami nagyon jól esett.

Szép lassan felemeltem a fejem, és megtettem amit eddig nem mertem. Egyenesen a szemébe néztem. Néztük egymás megbabonázva. Shane törte meg a csendet.

- Örülök, hogy jobban vagy!- susogta, közben a tekintetét ide oda kapkodta, mintha zavarban lett volna - Figyelj, nem kell egyedül menned. Veled megyek! - határozott lett a hangja és megint a szemembe nézett. Ezt akartam hallani, hogy valaki nem hagy egyedül, nem engedi, hogy egyedül bóklásszak. Újra elkezdtem sírni, de ez más volt. Eltűnt a félelem és megkönnyebbülés váltotta fel. Megöleltem. Az arcom a nyakában volt, az ő arca pedig az enyémben.

- Köszönöm! - suttogtam.

15. rész Magyarázat

Hellóóóó mindenki! Boldog új évet! :D Ebben a részben Alice egy kicsit "sokkolva" van ezért olyan nyers . Ahogy tudjátok egy apokalipszist szeretnék bemutatni, ezért mostantól elkezdődik . :) Remélem nem fogtok benne csalódni. Szerettem volna az előző részekkel ábrázolni egy "gondtalan" lány érzéseit és gondolatait, de sajnos elkezdődik az "ember irtás" amitől nem csak ő változik meg hanem MINDEN... 

Jó szórakozást!! :) <3

15. rész Magyarázat

Január 1.

       Kedves Amy!

  Nem vesztem el még élek... még. Kezdjük az elején.

  Boldog új évet! Hurrá!... Nagyon hideg van, a hó is leesett. A karácsonyt sem méltattuk sokra...mivel itt a "világ vége"

Végre sikerült rávennem magam, hogy megpróbáljak normálisan folytatni az életem (ami lehetetlenség). Kiderült a videoból, hogy valamiféle szörnyeket szabadítanak ránk, mert túl sok az emberi élőlény és így kiselejtezik a gyengéket és azokat akik nem tudják megvédeni magukat... valami ilyesmi. Havonta 2 nap a legvészesebb állítólag addig élnek élelem nélkül ezek a valamik. Így először „megtakarítják” a utcákat. Mindannyian félünk, de Shane összetart minket. A fiúk edzeni is szoktak. Egyébként elkezdődött valamennyire az egymás ellen irányuló „harc”; még jobban kűzdünk az élelemért, hogy erősek legyünk, sokat üvöltözünk... feléledt bennünk a túlélési ösztön. Kivéve Shane-ben. Ő rendesen gondolkodik, ad az ételből ha elvették előlem... még most is, hogy valószínűleg meghalok, rá gondolok. Sőt még inkább. Látom milyen erős, testileg és lelkileg is. Kijelenthetem, hogy szeretem, szerelmes vagyok belé, imádom, kell nekem...

Van pár napunk és a mi városunkba is elszabadítanak egy pár szörnyet. Félek. Nem akarom hallani a sikolyokat, nem akarom látni a vért az utcán. Én fogok menni az „invázió” után először felderítésre. Te jó ég... Szédülök. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Még mindig reménykedem benne, hogy csak álmodom... Egyszerűen nem lehet... Na tessék már remeg is a kezem, összeszorul a torkom.

Egyébként nem igazán társalogtam sem Luke-al sem Shane-el. De meg szeretném látogatni Luke-ot. Szeretnék vele beszélni...

14. rész Mi a fene?!

 

      - Basszus Luke!! Majdnem szívinfartust kaptam! - suttogtam, de nem vagyok benne biztos, hogy hallotta mert ő közben a földön feküdt és röhögött. Próbáltam megnyugtatni magam, pár perc múlva sikerült és én is viccesnek találtam az egészet. Már csak a bosszún járt a fejembe.

Rávetettem magam, mint egy hiéna a vergődő zsákmányra. Olyan gyorsan történt minden nem, tudom leírni... Egyszer csak én voltam a földön és ő volt felettem. Meghökkentem. Látta a szememben a meglepettséget és ezen elkezdett kuncogni. Kihasználva pillanatnyi figyelmetlenségét kiszabadítottam a kezem és megcsikiztem az oldalát, a gyengepontját. Erre feleszmélt és még jobban lefogott. Nem volt nagy távolság köztünk ami egy kicsit zavart. A szememet pásztázta, én is az övét. Mindkettőnk nevetése abbamaradt. Ő kicsit kinyitotta a száját és lihegett. Kellemes mentolos illata volt.

- Nem is emlékszem, hogy ilyen erős voltál. - suttogtam az arcába.

- Igen. - eszmélt fel- Nem sokat láttál... Miért kerültél Al? - bús kiskutya szemeket eresztett rám és felült, mint egy sértődött kisgyerek aki nem kaphat cukrot ebéd előtt.

-Mi? -nevettem zavartan és én is felültem.- Neeem is ke...- nem jutottam tovább, ő meg csak rázta a fejét. - Nem tudom. - sütöttem le a szemem a zoknimra.

- Megbántottalak? - kérdezte és rám emelte kisutya szemeit. Nem néztem vissza rá. Eléggé szégyelltem magam. Még mindig suttogtunk fájdalmasan szomorú hangon.

- Nem, nem erről van szó! - ráztam a fejem és kócos hajamba dúrtam.

- Akkor miről?- még mindig engem nézett. Hirtelen felemeltem a fejem és ránéztem, szúrós volt a tekintete, olyan amilyet nem ismertem tőle.

- Nem tudom- ráztam a fejem. Olyan halk volt a hangom, hogy én is alig hallottam. Lefeküdtem a földre és a plafont néztem. Hallgattunk.

- Gyúrtam. - jelentette ki váratlanul Luke, 5-10 perc után. Felültem rápattant tekintetem, nem tudtam, hogy ezt tényleg ő mondta, vagy csak képzelődtem. Ő is engem nézett.

- Figyelj! Nagyon sajnálom... Én tényleg nem ezt akartam.- Közelebb kúsztam hozzá, és megsimogattam a karját. Reagált a mozdulatomra, kezét a vállamra tette és nagy erős mellkasába zárt. Megnyugodva szippantottam nagyot az illatából. Megdöbbentően neki is nagyon finom illata volt. Más mint Shane, de mégis magával ragadott. Becsuktam a szemem és teljesen odabújtam, Luke pedig a fejemre tette állát.

- Csak... ne csinálj ilyet többet.- suttogta Luke. Felnéztem rá.

-Nem fogok! -ígértem meg. Tekintetünk összeakadt. Nem bírtam elvenni de nem is akartam. Majd egy jó idő után tekintete elkezdett ugrálni szemeimről a számra, számról szemeimre... Majd lassan alig észrevehetően közelebb hajolt hozzám. Már majdnem összeért a szánk amikor...

elkezdték verni a bejárati ajtót és valaki üvöltözött az egész utcán, hogy itt a világvége meg minden. Természetesen halálra ijedtem és felpattantunk mind a ketten. Tudtam, hogy erre mindenki felébredt. Zavartan húztam össze a hálóingemet. Nem telt bele egy perc sem minden szobában világos volt. Észre sem vettem de már nem voltam Luke mellett sőt egy kanapé került közénk. Nem tudom, hogy mikor csoszogtam arrébb és azt sem tudom miért, de ezt tettem.

Shane ért le először. Kócos volt a haja, (ami borzasztóan dögös volt) és kockás alsónadrágja és ahhoz illő pizsama felsője volt. A szívem egy óriásit dobbant, de nem értem, hogy mert eddig is úgy kalapált ami már egy szívrohamhoz is elég lett volna...

- Mi a fene?! - mondta Shane

- Nee... nem … tuudom. - nyögtem ki. Utoljára Gwen ért le a szobába ahol óriási zűrzavar kerekedett.

- Mi az, hogy itt a világ vége? - szóltam bele a vitába és a nyüzsgésbe.

- Már hallottam másoktól is, hogy ezt állítják. Állítólag valami szörnyűség fog történni... - mesélte Hay.

- Valaki nézzen utána az interneten, a híradóban vagy akárhol! - adta ki az utasítást idegesen Shane.

- Uramisten! - Becca teljesen elfehéredett szinte kiesett a kezéből a csillámos rózsaszín készülék. Mindenki rá bámult. - Tttt... aaláltam... vvalammit.... - dadogta. Mind körülálltuk és elindította a videót.

13. rész nem tudom mit kezdjek magammal...

     És karácsonyi ajándék! :D ;) friss ropogós ma írtam Remélem tetszeni fog. remélem a folytatásával készen leszek 26-ára! :D

13. rész Nem tudom mit kezdjek magammal...

Október. 29.

Kedves Amy!

Kezdelek elhanyagolni, (de nem te vagy az egyetlen. Mostanság Luke-kal sem beszélek annyit. ) Biztos azért mert most nem csak egy hallgató személyre van szükségem, hanem tanácsra. Beszélnem kéne Hayley-vel. De mit mondanék neki?

„Hé Hay! Shane szeret engem? Mert én bolodnulok érte, kivágnám a szívem és nekiadnám!” NEM! vagy: „Hayley! Megmondanád Shane-nek, hogy szabad vagyok, és nyugodtan rámnyomulhat?„ NEM!

Tehetetlen vagyok... Mit is mondhatnék Hay-nek? Vagy neki? Párnába fojtom a fejem és ordítok. A tehetetlenség és kétségbeesésem kezd megfojtani. Éppen- e gondolatok közt jártam mikor kopogtattak az ajtón. Hayley volt az. Beszélni szeretett volna velem.Belül azt kiabáltam, hogy de jó, itt vagy, én is beszélni szeretnék veled!!!!

- Halli Alice! Na, szóval... Beszélni szeretnék veled. De nem tudom, hogy mit mondjak.

- Ismerős. - nyögtem és ezzel leült törökülésbe az ágyamra, velem szemben.

- Ahan. Őhm...- észre sem vette, hogy nekem is szükségem van rá! Ez fájt... De azt jelenti, hogy neki is gondja van- Tudom, hogy jóban vagy Luke-kal. És tudod... én beleszerettem. Nem tudnál segíteni? - nézett végül rám. - Nem bírom már ezt! Az élet egy rusnya játék amiben nem nyerhetsz! Nem érdekel most már lépnem kell!

- Húú!

-Amióta csatlakozott hozzánk sokkal boldogabbnak érzem magam. És csak Ő jár a fejemben! Szeretem! -hadarta szinte suttogva de a a hangja tele volt reménnyel.

-Hát...- vakartam meg a homlokom. - Tudod, nagyon csúnyán viselkedtél … vele. Nem tudom, hogy szeret-e még.

-Köszönöm... - nyögte és az ujjaival játszott azt követte a szemével. - De ha megtudsz valamit... szólsz? - nézett rám bús zöldes szemeivel. Megsajnáltam. Olyan helyzetben volt mint én, és ő is rámszorúlt, ebben.

-Persze. Te is segítettél már nekem!- mosolyogtam rá utalva arra az estére ami megváltoztatott, arra a vacsorára, ahol két új „barátot” is szereztem, tele érzelmekkel.

-Ó igen, ha már itt tartunk... - sütötte le újra az szemét. - Tudod én azért mentem be, hogy erre rákérdezzek. Aztán láttam, hogy segítség kell neked és gondoltam kölcsön kenyér vissza jár... Érted? De aztán megszerettelek!- fogta meg a kezem- És volt egy másik nyomós okom a segítségre... - elengedte a kezem felállt és leült a földre az ágyamnak támasztva hátát. Nem láttam csak a barna haját ezért kénytelen voltam leülni mellé.

-Mi? - szólaltam meg mert érződött a hangjából, hogy nem akarja elmondani.

-Semmi! - szólt egy picit ijedten. - Most nekem kell mennem! - felpattan zavartan kapkodta a tekintetét, nem nézett a szemembe de mintha könnyeket láttam volna. Majdnem elsírtam magam én is. Meg sem kérdezte velem mi van. Pedig szerettem volna beszélni vele. - Tudod... csodálom, hogy még nem jöttél rá magad. Majd beszélünk! -és elment, bennem meg egy óriási gigantikus ? - jelet hagyott!

Teltek az órák és arra jöttem rá, hogy az öröm amit éreztem átalakult szomorúsággá és kétellyé. Lefeküdtem aludni de nem tudtam, csak néztem magam elé a sötétben. Pedig most jó lett volna egy kis Stop a gondolataimnak. Mivel nem tudtam aludni és nem tudtam mit kezdeni a gondolataimmal, úgy döntötttem lemegyek, hátha van egy kis tej amit megmelegíthetek magamnak. Hátha beválik mint a filmekben. A szemem már nagyon jól hozzászokott a sötéthez ezért könnyű dolgom volt. Kisurrantam a szobából egészen a lépcsőig. Ám a lépcsőnél mégis megálltam. A nappaliból kevés fény szűrődött ki. Még mindig Luke alszik ott ezért gondoltam, hogy még fent van. Hajnali 3 óra volt, le tudtam olvasni a fali óráról egy kis fény segítségével ami pont odamászott. Vártam, hogy most akkor mi van, de arra jutottam, hogy halkan leosonok lesz ami lesz. A lepcső felén jártam amikor az egyik deszka nyikorgott egy nagyot. Tisztára mint a filmekben fájdalmas arcot vágtam szemem összeszorítottam, aztán hirtelen kinyitottam és körülnéztem. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy semmi különös nem történt. Továbblépkedtem. A konyha és a nappali pont úgy állt,hhogy aki belép a konyhába az nem lát be a nappaliba de a nappaliból oda lehet látni. A konyha küszöbén voltam és megcéloztam a hűtőt. Felálltam és lábujjhegyen, összekucorodva amennyire testem engedte, battyogtam a célpont felé, közben magamat bíztatva: „ Még 8 lépés! Már csak 5! Gyerünk Al! Még 2!! Ezaaz! Meg tudod csinálni! Hogy miért nem akartam, Luke-ot látni? Mert szégyelltem magam, szándékosan kerültem. Most még kevésbé akartam vele szembenézni, hogy Hayley elmondta a titkát.

Karnyújtásnyira voltam a hűtőtől amikor rossz érzésem lett. Nem tudom, hogy érzi meg az ember ha nézik de elég megbízható jel. Hátranéztem és Luke állt pár lépésnyire tőlem. Ijedtemben felsikkatnottam egy kicsit, de a szám elé kaptam a kezem. Ő meg elkezdett röhögni.

/Folytatás!!/

12. rész Upi...

Ahogy ígértem a másik kis rész! :DD

Szeptember 13.

     Kedves Amy!

Nem tudom mit is írhatnék. Természetesen nem mentem el Shane-hez. Egész nap csak vigyorgok mint valami elmebeteg... Kezd elegem lenni. Amikor meglátom őt akkor a szívem mintha ki akarna repülni arcon vágni Shane-t, hogy:

Hééé!! Itt vagyok! Szeretlek! Kérlek szeress! Ne törj össze mint valami porcelánt ami csak a bajt hozza rád...

Igen ezzel kell együtt élnem! Minden nap! Legszívesebben elmenekülmék olyankor mielőtt a szívem akcióba lendülne, mert most boldog vagyok! Jó így nekem. De elmenekülni nem tudok. Így hát a szívemet kell visszafognom, nehogy csináljon valami hülyeséget.

Az iskola 8-12-ig tart. Shane-ék szerencsére nem abban az osztályban vannak mint én. Csak Holly van aki ismerne. Egyedül ülök a padomban és csak nézek ki a fejemből, és rá gondolok. Hírtelen nem is érzem magam olyan egyedül mint amilyen a valóság.

Holly hozzám képest egy sztár, vannak barátai meg minden... De elhatároztam, hogy odamegyek Holly-hoz és megkérem, hogy legyen a padtársam. 1. lépés a beépüléshez. Sajnos nem jártam sikerrel kedvesen elutasított miszerint neki van padtársa. Így hát hazakullogtam, beéptem a házba, megéreztem az illatát. Nagyon finom illata van Shane-nek. Nem tudom mit használ nem szoktam azt szagolgatni. Ja és végképp nem raktam az ágyam alá a kin felejtett pulcsiját! Neeem! Ez nagyon nem jellemző rám. És nem szoktam azzal a nem nálam lévő pulcsival aludni esténként! Nem tényleg nem! Most miért nézel így rám? Ja, hogy neked nincs is szemed? Upi! Azt hiszem lebuktam... Oké, oké de csak kölcsön vettem! Vissza fogom neki adni, ha nem lesz már illata. És ez egy jó trükk, hogy bemenjek hozzá! Zseni vagyok! A tanárok viszon most nem mondanák ezt mert volt egy ismétlő teszt ami 2-es lett. Upi!

Ó és, hogy én azt ígértem, hogy ma bemegyek hozzá?! Tényleg?! Ígértem én ilyet?! Itt a 3. „upi” - m. Gratulálok Al! Még a cikis napomon sem volt ennyi „upi” pedig az aztán gáz volt! Ezt én mondtam? Kezdek szlengül beszélni! Hurrá! Na visszatérve... Emlékszel biztosan arra amikor felkerültem a netre, a táncikálásom miatt. Hát igen, elég népszerű. Késő van, mennem kéne aludni. A többiek persze bulizni mennek. Ahhj elegem van.

Mai arány: 3 upi – 1 hurrá. Csak így tovább...