17. rész A Sikolyok nem hagynak...

Sziasztok! Meghoztam a 17. részt :D az utolsó két rész elég hosszú lett (szerintem) :) Elképzelhető, hogy a jövőhéten nem lesz lehetőségem kirakni a 18. részt de kitartás! :))))

Jó olvasást!!  :*

17. rész A Sikolyok nem hagynak...

Már megint ez... egymás szemébe bámulás. Nem tudom miért. Valahogy olyan érzés mintha megállna az idő. Nincs senki és semmi más csak te meg ő.

Amíg „állt” az idő csak egyre azon gondolkodtam, hogy milyen tökéletes is. „Gyönyörű szemek, borosta, erős bátor karok kockás has... és most itt van velem a fürdőben, csak mi ketten, egymás szemébe bambulván...” Csodálatos pillanat volt. Olyat tettem amit soha életemben nem gondoltam volna. Megcsókoltam. Igen így igaz. Csodálatos volt. A rengeteg érzelem ki tört belőlem isteni csók formájában. Ami még meglepőbb, hogy visszacsókolt. A nyugodtságunk átalakult szenvedéllyé alakult. Nem voltam tudatában tetteimnek, inkább ösztönösnek nevezném.

Feltérdeltem az öléből és falni kezdtük egymást, mintha itt lenne a világvége...( ja de hát itt is van. ) Nem volt más csak ő meg én, a világ közepén. Elragadott a gyönyör. Belekapaszkodtam a hajába, ő meg simogatta a hátamat. Aztán a földön találtam magam rajtam Sahe-nel. Nem eresztettük egymást, élveztük a pillanatot amíg lehetett. A szívem egyre gyorsabban vert, akkor nem törődtem vele de visszagondolva aggódom egy kicsit. Életem legszebb percei, amit egy rémes velőtrázó sikoly szakított meg. Mintha nem is ismernénk egymást szétváltunk. Fellpattantam és eszembe jutott ez a szörnyűség. Hálás voltam Shane-nek, hogy elfeledtette velem mindezt ami akkora fájdalmat okozott, ha csak pár percre is.

- Hiba volt . - jelentette ki és kiviharzott. Persze nem nézett rám. Ott maradtam egyedül félve, reszketve. A szavai összetörtek mintha egy pöröjjel csaptak volna rá lelkemre és szívemre. Földbegyökerezett a lábam. Féltem a szörnyektől mint kiskoromban. A sarokban kuporogtam, senkim nem volt aki megvédett volna, aki azt mondta volna hogy semmi baj minden rendbejön, vagy hogy szörnyek nem is léteznek... És nem értettem miért volt hiba, nem értettem miért adott reményt, miért csókolt vissza ha hiba volt? Most meg itt hagyott. Lerogytam a kádnak támasztottam a hátam, felhúztam a térdem és rátettem az állam. Nem sok idő kellett hogy elkezdjek sírni. Minden félelem, minden visszajött ami bennem volt mielőtt még Shane bejött volna, sőt még több is. Szarul voltam, és szarul vagyok most is. Mikor kimentem a budiból 7 óra volt, közel sem volt elég világos ahhoz, hogy lámpa nélkül lássunk akármit. A nappaliból fény szűrődött ki ezért tudtam, hogy ott vannak. Gondoltam rá, hogy odamegyek, de nem tudtam, nem is akartam. Bementem a szobába ahol megint egyedül találtam magam. Odasétáltam az ablakhoz. Az utcára nézett. Csönd volt. Egy árva lelket sem láttam. Az utcai lámpák fénye pislákolt. Elmerültem a gondolataimban, közben az ablakon bambultam ki. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Lassan jött utána a második is. Nem sírtam olyan intenzíven mint azelőtt. A mérhetetlen fájdalmam jele volt. Persze lesz ennél rosszabb is gondoltam. Akiket szeretek meghalnak, éhezünk olyannyira amilyet nem is mertem elképzelni, fázunk, az állandó rettegés és ezeken túl is...

Hirtelen egy árnyékot láttam az egyik lámpa alatt. Felkeltette az érdeklődésemet, nem a legjobb értelemben. Adrenalin kezdett szétáramolni a testemben. Messziről egy férfi kiabálását hallottam. Egyre közelebb ért a hang. Már láttam is egy alakot, mögötte három másik loholt. A lámpa fénye alatt sem láttam sokat a támadóiból, de gondoltam, hogy ezek jelentik majd számunkra a véget. Segítenem kell villant belém. Lerohantam a lépcsőn nagy zajjal és az ajtó felé szerettem volna menni. De egy kéz megállított.

- Mégis mit képzelsz?

- Kint van egy ember, segítenünk kell! - kiabáltam. A kéz amely fogott megfordított. Gondoltam, hogy Shane az, nem akartam ránézni. Próbáltam kiszabadulni kezei közül de nem ment. Higgadtan felemelte a fejem. Kinyitottam a szemem amelyben valószínűleg valamilyen harci láng égett. Minden áron segíteni akartam. Az övé nyugodt, szomorú, és mégis aggodalmas egyben.

- Al, nem lehet. - halk volt.

- De muszáj! - még hangosabban kiáltottam az arcába. Nem értettem a többiek miért nem tesznek semmit. - Ti mire vártok?! - feléjük fordultam. Csak álltak ott engem nézve. A tehetetlenség még dühösebbé tett. Kaplálóztam de csak annyit értem el, hogy a földre kerültem. - Eressz el! - de nem engedett.

Megint egy segítségkiáltás. Sikerült kiszabadulnom és az ablakhoz rohantam. Láttam, hogy a férfi még mindig fut de már jóval lassabban. Hárman voltak mögött de egy elrejtőzött az árnyékba. A férfi éppen arra rohant. Ordítani akartam, de nem jött ki a torkomon hang. Nem bírtam mozdulni. Megint! Ezt le kell győznöm.

A szemem láttára tépték szét az a szerencsétlen férfit. Ordítozott ptóbált védekezni, de nem ment, négyen támadták meg. Dühös voltam, és egyben erőtlen. Az ájulás kerülgetett. Még csak reggel hét óra volt és máris gyilkosság vére szennyezte az utcát. Egy erős kéz felemelt én zokogni kezdtem. Fellépkedett velem a lépcsőn és egyenesen az ágyamba helyezett. Én mint egy kisgyerek magzatpózba feküdtem.

- Öngyilkosság lett volna. Remélem megérted. - nem válaszoltam. Nem volt erőm. Shane kiment a szobából én pedig mély álomba sírtam magam.

Csak most vettem észre, hogy nem is írtam megszólítást...

16. rész Erre volt szükségem...

Haliii! bocsi de nem bírtam magammal. Egész délután írtam 2 jó hosszúúúú részt! Muszáj megosztanom veletek! *-* Remélem tetszeni fog! :D Ha tetszik ne legyetek félénkek nyugodtan jelezzétek nekem az csak erőt ad nekem ;)  (persze jöhet rossz vélemény is!) 

Jó olvasást! :)

16. rész Erre volt szükségem ...

Január 3.

Ma fog megtörténni, ma engedik szabadjára azokat a szörnyetegeket. 3 óra van. Szép lenne azt hinni, hogy tudok aludni. De nem. Vajon miért?! Egy roncsnak érzem magam. Állandóan a sírás kerülget. Egyszerűen egy roncsnak érzem magam. Csalódtam is magamban, hogy ennyire félek. Megbénít... Segít, hogy leírhatom ezeket a dolgokat. És jó vissza olvasni is, hogy milyen „óriási” problémáim voltak ezelőtt. Szerelmes vagyok... ennyi volt a gondom. Pff. Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek, hogy ennyi legyen az egyedüli szomorúságom ebben az elcseszett világban.

Most éppen a wc-ben vagyok és bőgök. Hát gratulálok Al! Taps, taps... Te az elsők közt leszel aki meghal. Egyébként ki gondolta volna, hogy pont most jön el a világvége? Már annyi ezer-meg ezer világvégét kiabáltak el... és tessék most itt vagyunk. Király! Istenem... nem bírom ezt! Sokszor kerülget a gondolat, hogy inkább én végzek magammal. Szerintem egy hajszál választ csak el, ho...

Valaki kopogott a wc-ajtón. Nem tudom ki volt, de az biztos, hogy a frászt hozta rám.

- Helló? Van valaki itt? - egy kicsit megfáztam ezért az orrom is bedugult meg a fülem is. Nem tudtam eldönteni, hogy ki hangját hallhattam. Abban viszont biztos vagyok, hogy fiú hangja volt.

Újra kopogtak.

Mit tegyek?

- Öhhm Helló! - szóltam szipogva – ki vagy?

- Minden oké? Al, te sírsz? - válasz ugyan nem jött a kérdésemre de gyorsan lebuktam. - Engedj be!

Semmi kedvem nincs felállni és beengedni az illetőt. Remek megint elfogott a síró görcs.

- Komolyan beszélek Al! Engedj be! - egy kicsit ingerültnek tűnik. Ahhj jobb lesz ha beengeden, de biztos Luke. Legalább kisírom magam a vállán. Istenem... Tök 8 majd jövök...

***

Oké, hát eléggé meglepődtem. Most mi van? Egyre inkább egy halom szemét leszek lelkileg, komolyan. Nem hiszem el. Na kezdjük:

- Csá. - nyögtem ki két hüppögés között amikor kinyitottam az ajtót. Mind két szememet teljesen elöntötték a könnyek és sötét is volt, nem láttam ki állt az ajtóban, de biztos voltam benne, hogy Luke – Örülök, hogy itt vagy! - megtörtem, a vállába bújtam Luke-nak és csak bőgtem. Vissza ölelt, és beljebb tuszkolt az ajtón, becsukta úgy, hogy engem el sem eresztett, erősen fogott.

- Shhhhh! Al. Nem lesz semmi baj! Ne félj! Megvédelek az életem árán is. - súgta halkan, lassan de tisztán érthetően a fülembe, de a hang... annyira megnyugtató volt. Nem igazán Luke hangja volt. Annál méllyebb hang. Hirtelen görcsbeszorult a hasam is. „Nem Luke, karol át hanem Shane!” futott át az agyamon az ajtó előtt ülve az ölében. Shane is megérezte, hogy az eddigi nyugodtságom megszűnt és hirtelen ideges lettem.

- Mi a baj? Rosszat mondtam? - kérdezte. A hangja úgy hatott rám mint valami gyógyszer. Nem értem mi történt. De mégsem tudtam ellazulni és bőgni tovább. Még jobban belefúrtam az arcom a karjába, abba az erős karba... féltem felnézni. Nagyokat szippantottam, az illata mennyei volt. Ő is szorított egy kicsit az ölelésén. Csak ültünk a szőnyegen csöndben. Már nem is sírtam.

- Jobban vagy? - hallottam újra azt a kedves, mély mégis lágy hangot. Még mindig nem néztem fel, de bólogattam. Shane elkezdte simogatni a hátamat ami nagyon jól esett.

Szép lassan felemeltem a fejem, és megtettem amit eddig nem mertem. Egyenesen a szemébe néztem. Néztük egymás megbabonázva. Shane törte meg a csendet.

- Örülök, hogy jobban vagy!- susogta, közben a tekintetét ide oda kapkodta, mintha zavarban lett volna - Figyelj, nem kell egyedül menned. Veled megyek! - határozott lett a hangja és megint a szemembe nézett. Ezt akartam hallani, hogy valaki nem hagy egyedül, nem engedi, hogy egyedül bóklásszak. Újra elkezdtem sírni, de ez más volt. Eltűnt a félelem és megkönnyebbülés váltotta fel. Megöleltem. Az arcom a nyakában volt, az ő arca pedig az enyémben.

- Köszönöm! - suttogtam.

15. rész Magyarázat

Hellóóóó mindenki! Boldog új évet! :D Ebben a részben Alice egy kicsit "sokkolva" van ezért olyan nyers . Ahogy tudjátok egy apokalipszist szeretnék bemutatni, ezért mostantól elkezdődik . :) Remélem nem fogtok benne csalódni. Szerettem volna az előző részekkel ábrázolni egy "gondtalan" lány érzéseit és gondolatait, de sajnos elkezdődik az "ember irtás" amitől nem csak ő változik meg hanem MINDEN... 

Jó szórakozást!! :) <3

15. rész Magyarázat

Január 1.

       Kedves Amy!

  Nem vesztem el még élek... még. Kezdjük az elején.

  Boldog új évet! Hurrá!... Nagyon hideg van, a hó is leesett. A karácsonyt sem méltattuk sokra...mivel itt a "világ vége"

Végre sikerült rávennem magam, hogy megpróbáljak normálisan folytatni az életem (ami lehetetlenség). Kiderült a videoból, hogy valamiféle szörnyeket szabadítanak ránk, mert túl sok az emberi élőlény és így kiselejtezik a gyengéket és azokat akik nem tudják megvédeni magukat... valami ilyesmi. Havonta 2 nap a legvészesebb állítólag addig élnek élelem nélkül ezek a valamik. Így először „megtakarítják” a utcákat. Mindannyian félünk, de Shane összetart minket. A fiúk edzeni is szoktak. Egyébként elkezdődött valamennyire az egymás ellen irányuló „harc”; még jobban kűzdünk az élelemért, hogy erősek legyünk, sokat üvöltözünk... feléledt bennünk a túlélési ösztön. Kivéve Shane-ben. Ő rendesen gondolkodik, ad az ételből ha elvették előlem... még most is, hogy valószínűleg meghalok, rá gondolok. Sőt még inkább. Látom milyen erős, testileg és lelkileg is. Kijelenthetem, hogy szeretem, szerelmes vagyok belé, imádom, kell nekem...

Van pár napunk és a mi városunkba is elszabadítanak egy pár szörnyet. Félek. Nem akarom hallani a sikolyokat, nem akarom látni a vért az utcán. Én fogok menni az „invázió” után először felderítésre. Te jó ég... Szédülök. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Még mindig reménykedem benne, hogy csak álmodom... Egyszerűen nem lehet... Na tessék már remeg is a kezem, összeszorul a torkom.

Egyébként nem igazán társalogtam sem Luke-al sem Shane-el. De meg szeretném látogatni Luke-ot. Szeretnék vele beszélni...