Sziasztok! Meghoztam a 17. részt :D az utolsó két rész elég hosszú lett (szerintem) :) Elképzelhető, hogy a jövőhéten nem lesz lehetőségem kirakni a 18. részt de kitartás! :))))
Jó olvasást!! :*
17. rész A Sikolyok nem
hagynak...
Már megint ez... egymás szemébe
bámulás. Nem tudom miért. Valahogy olyan érzés mintha megállna
az idő. Nincs senki és semmi más csak te meg ő.
Amíg „állt” az idő csak egyre
azon gondolkodtam, hogy milyen tökéletes is. „Gyönyörű szemek,
borosta, erős bátor karok kockás has... és most itt van velem a
fürdőben, csak mi ketten, egymás szemébe bambulván...”
Csodálatos pillanat volt. Olyat tettem amit soha életemben nem
gondoltam volna. Megcsókoltam. Igen így igaz. Csodálatos volt. A
rengeteg érzelem ki tört belőlem isteni csók formájában. Ami
még meglepőbb, hogy visszacsókolt. A nyugodtságunk átalakult
szenvedéllyé alakult. Nem voltam tudatában tetteimnek, inkább
ösztönösnek nevezném.
Feltérdeltem az öléből és falni
kezdtük egymást, mintha itt lenne a világvége...( ja de hát itt
is van. ) Nem volt más csak ő meg én, a világ közepén.
Elragadott a gyönyör. Belekapaszkodtam a hajába, ő meg simogatta
a hátamat. Aztán a földön találtam magam rajtam Sahe-nel. Nem
eresztettük egymást, élveztük a pillanatot amíg lehetett. A
szívem egyre gyorsabban vert, akkor nem törődtem vele de
visszagondolva aggódom egy kicsit. Életem legszebb percei, amit egy
rémes velőtrázó sikoly szakított meg. Mintha nem is ismernénk
egymást szétváltunk. Fellpattantam és eszembe jutott ez a
szörnyűség. Hálás voltam Shane-nek, hogy elfeledtette velem
mindezt ami akkora fájdalmat okozott, ha csak pár percre is.
- Hiba volt . - jelentette ki és
kiviharzott. Persze nem nézett rám. Ott maradtam egyedül félve,
reszketve. A szavai összetörtek mintha egy pöröjjel csaptak volna
rá lelkemre és szívemre. Földbegyökerezett a lábam. Féltem a
szörnyektől mint kiskoromban. A sarokban kuporogtam, senkim nem
volt aki megvédett volna, aki azt mondta volna hogy semmi baj minden
rendbejön, vagy hogy szörnyek nem is léteznek... És nem értettem
miért volt hiba, nem értettem miért adott reményt, miért csókolt
vissza ha hiba volt? Most meg itt hagyott. Lerogytam a kádnak
támasztottam a hátam, felhúztam a térdem és rátettem az állam.
Nem sok idő kellett hogy elkezdjek sírni. Minden félelem, minden
visszajött ami bennem volt mielőtt még Shane bejött volna, sőt
még több is. Szarul voltam, és szarul vagyok most is. Mikor
kimentem a budiból 7 óra volt, közel sem volt elég világos
ahhoz, hogy lámpa nélkül lássunk akármit. A nappaliból fény
szűrődött ki ezért tudtam, hogy ott vannak. Gondoltam rá, hogy
odamegyek, de nem tudtam, nem is akartam. Bementem a szobába ahol
megint egyedül találtam magam. Odasétáltam az ablakhoz. Az utcára
nézett. Csönd volt. Egy árva lelket sem láttam. Az utcai lámpák
fénye pislákolt. Elmerültem a gondolataimban, közben az ablakon
bambultam ki. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Lassan jött
utána a második is. Nem sírtam olyan intenzíven mint azelőtt. A
mérhetetlen fájdalmam jele volt. Persze lesz ennél rosszabb is
gondoltam. Akiket szeretek meghalnak, éhezünk olyannyira amilyet
nem is mertem elképzelni, fázunk, az állandó rettegés és ezeken
túl is...
Hirtelen egy árnyékot láttam az
egyik lámpa alatt. Felkeltette az érdeklődésemet, nem a legjobb
értelemben. Adrenalin kezdett szétáramolni a testemben. Messziről
egy férfi kiabálását hallottam. Egyre közelebb ért a hang. Már
láttam is egy alakot, mögötte három másik loholt. A lámpa fénye
alatt sem láttam sokat a támadóiból, de gondoltam, hogy ezek
jelentik majd számunkra a véget. Segítenem kell villant belém.
Lerohantam a lépcsőn nagy zajjal és az ajtó felé szerettem volna
menni. De egy kéz megállított.
- Mégis mit képzelsz?
- Kint van egy ember, segítenünk
kell! - kiabáltam. A kéz amely fogott megfordított. Gondoltam,
hogy Shane az, nem akartam ránézni. Próbáltam kiszabadulni kezei
közül de nem ment. Higgadtan felemelte a fejem. Kinyitottam a szemem
amelyben valószínűleg valamilyen harci láng égett. Minden áron
segíteni akartam. Az övé nyugodt, szomorú, és mégis aggodalmas
egyben.
- Al, nem lehet. - halk volt.
- De muszáj! - még hangosabban
kiáltottam az arcába. Nem értettem a többiek miért nem tesznek
semmit. - Ti mire vártok?! - feléjük fordultam. Csak álltak ott
engem nézve. A tehetetlenség még dühösebbé tett. Kaplálóztam
de csak annyit értem el, hogy a földre kerültem. - Eressz el! - de
nem engedett.
Megint egy segítségkiáltás.
Sikerült kiszabadulnom és az ablakhoz rohantam. Láttam, hogy a
férfi még mindig fut de már jóval lassabban. Hárman voltak
mögött de egy elrejtőzött az árnyékba. A férfi éppen arra
rohant. Ordítani akartam, de nem jött ki a torkomon hang. Nem
bírtam mozdulni. Megint! Ezt le kell győznöm.
A szemem láttára tépték szét az a
szerencsétlen férfit. Ordítozott ptóbált védekezni, de nem
ment, négyen támadták meg. Dühös voltam, és egyben erőtlen. Az
ájulás kerülgetett. Még csak reggel hét óra volt és máris
gyilkosság vére szennyezte az utcát. Egy erős kéz felemelt én
zokogni kezdtem. Fellépkedett velem a lépcsőn és egyenesen az
ágyamba helyezett. Én mint egy kisgyerek magzatpózba feküdtem.
Csak most vettem észre, hogy nem
is írtam megszólítást...
Nézz be hozzám, van ott valami neked. :)
VálaszTörléshttp://aszerelemmindentvisz.blogspot.co.uk/2015/01/1-dij.html
Wow! :o Nagyon szépen köszönöm! :*
TörlésSzeretem olvasni a blogodat és szeretném sűrűbben olvasni és jó lenne ha írnál:):):)
VálaszTörlésSzeretem olvasni a blogodat és szeretném sűrűbben olvasni és jó lenne ha írnál:):):)
VálaszTörlésKöszi aranyos vagy, dolgozom az ügyön! ;)
Törlés