17. rész A Sikolyok nem hagynak...

Sziasztok! Meghoztam a 17. részt :D az utolsó két rész elég hosszú lett (szerintem) :) Elképzelhető, hogy a jövőhéten nem lesz lehetőségem kirakni a 18. részt de kitartás! :))))

Jó olvasást!!  :*

17. rész A Sikolyok nem hagynak...

Már megint ez... egymás szemébe bámulás. Nem tudom miért. Valahogy olyan érzés mintha megállna az idő. Nincs senki és semmi más csak te meg ő.

Amíg „állt” az idő csak egyre azon gondolkodtam, hogy milyen tökéletes is. „Gyönyörű szemek, borosta, erős bátor karok kockás has... és most itt van velem a fürdőben, csak mi ketten, egymás szemébe bambulván...” Csodálatos pillanat volt. Olyat tettem amit soha életemben nem gondoltam volna. Megcsókoltam. Igen így igaz. Csodálatos volt. A rengeteg érzelem ki tört belőlem isteni csók formájában. Ami még meglepőbb, hogy visszacsókolt. A nyugodtságunk átalakult szenvedéllyé alakult. Nem voltam tudatában tetteimnek, inkább ösztönösnek nevezném.

Feltérdeltem az öléből és falni kezdtük egymást, mintha itt lenne a világvége...( ja de hát itt is van. ) Nem volt más csak ő meg én, a világ közepén. Elragadott a gyönyör. Belekapaszkodtam a hajába, ő meg simogatta a hátamat. Aztán a földön találtam magam rajtam Sahe-nel. Nem eresztettük egymást, élveztük a pillanatot amíg lehetett. A szívem egyre gyorsabban vert, akkor nem törődtem vele de visszagondolva aggódom egy kicsit. Életem legszebb percei, amit egy rémes velőtrázó sikoly szakított meg. Mintha nem is ismernénk egymást szétváltunk. Fellpattantam és eszembe jutott ez a szörnyűség. Hálás voltam Shane-nek, hogy elfeledtette velem mindezt ami akkora fájdalmat okozott, ha csak pár percre is.

- Hiba volt . - jelentette ki és kiviharzott. Persze nem nézett rám. Ott maradtam egyedül félve, reszketve. A szavai összetörtek mintha egy pöröjjel csaptak volna rá lelkemre és szívemre. Földbegyökerezett a lábam. Féltem a szörnyektől mint kiskoromban. A sarokban kuporogtam, senkim nem volt aki megvédett volna, aki azt mondta volna hogy semmi baj minden rendbejön, vagy hogy szörnyek nem is léteznek... És nem értettem miért volt hiba, nem értettem miért adott reményt, miért csókolt vissza ha hiba volt? Most meg itt hagyott. Lerogytam a kádnak támasztottam a hátam, felhúztam a térdem és rátettem az állam. Nem sok idő kellett hogy elkezdjek sírni. Minden félelem, minden visszajött ami bennem volt mielőtt még Shane bejött volna, sőt még több is. Szarul voltam, és szarul vagyok most is. Mikor kimentem a budiból 7 óra volt, közel sem volt elég világos ahhoz, hogy lámpa nélkül lássunk akármit. A nappaliból fény szűrődött ki ezért tudtam, hogy ott vannak. Gondoltam rá, hogy odamegyek, de nem tudtam, nem is akartam. Bementem a szobába ahol megint egyedül találtam magam. Odasétáltam az ablakhoz. Az utcára nézett. Csönd volt. Egy árva lelket sem láttam. Az utcai lámpák fénye pislákolt. Elmerültem a gondolataimban, közben az ablakon bambultam ki. Legördült egy könnycsepp az arcomon. Lassan jött utána a második is. Nem sírtam olyan intenzíven mint azelőtt. A mérhetetlen fájdalmam jele volt. Persze lesz ennél rosszabb is gondoltam. Akiket szeretek meghalnak, éhezünk olyannyira amilyet nem is mertem elképzelni, fázunk, az állandó rettegés és ezeken túl is...

Hirtelen egy árnyékot láttam az egyik lámpa alatt. Felkeltette az érdeklődésemet, nem a legjobb értelemben. Adrenalin kezdett szétáramolni a testemben. Messziről egy férfi kiabálását hallottam. Egyre közelebb ért a hang. Már láttam is egy alakot, mögötte három másik loholt. A lámpa fénye alatt sem láttam sokat a támadóiból, de gondoltam, hogy ezek jelentik majd számunkra a véget. Segítenem kell villant belém. Lerohantam a lépcsőn nagy zajjal és az ajtó felé szerettem volna menni. De egy kéz megállított.

- Mégis mit képzelsz?

- Kint van egy ember, segítenünk kell! - kiabáltam. A kéz amely fogott megfordított. Gondoltam, hogy Shane az, nem akartam ránézni. Próbáltam kiszabadulni kezei közül de nem ment. Higgadtan felemelte a fejem. Kinyitottam a szemem amelyben valószínűleg valamilyen harci láng égett. Minden áron segíteni akartam. Az övé nyugodt, szomorú, és mégis aggodalmas egyben.

- Al, nem lehet. - halk volt.

- De muszáj! - még hangosabban kiáltottam az arcába. Nem értettem a többiek miért nem tesznek semmit. - Ti mire vártok?! - feléjük fordultam. Csak álltak ott engem nézve. A tehetetlenség még dühösebbé tett. Kaplálóztam de csak annyit értem el, hogy a földre kerültem. - Eressz el! - de nem engedett.

Megint egy segítségkiáltás. Sikerült kiszabadulnom és az ablakhoz rohantam. Láttam, hogy a férfi még mindig fut de már jóval lassabban. Hárman voltak mögött de egy elrejtőzött az árnyékba. A férfi éppen arra rohant. Ordítani akartam, de nem jött ki a torkomon hang. Nem bírtam mozdulni. Megint! Ezt le kell győznöm.

A szemem láttára tépték szét az a szerencsétlen férfit. Ordítozott ptóbált védekezni, de nem ment, négyen támadták meg. Dühös voltam, és egyben erőtlen. Az ájulás kerülgetett. Még csak reggel hét óra volt és máris gyilkosság vére szennyezte az utcát. Egy erős kéz felemelt én zokogni kezdtem. Fellépkedett velem a lépcsőn és egyenesen az ágyamba helyezett. Én mint egy kisgyerek magzatpózba feküdtem.

- Öngyilkosság lett volna. Remélem megérted. - nem válaszoltam. Nem volt erőm. Shane kiment a szobából én pedig mély álomba sírtam magam.

Csak most vettem észre, hogy nem is írtam megszólítást...