16. rész Erre volt szükségem...

Haliii! bocsi de nem bírtam magammal. Egész délután írtam 2 jó hosszúúúú részt! Muszáj megosztanom veletek! *-* Remélem tetszeni fog! :D Ha tetszik ne legyetek félénkek nyugodtan jelezzétek nekem az csak erőt ad nekem ;)  (persze jöhet rossz vélemény is!) 

Jó olvasást! :)

16. rész Erre volt szükségem ...

Január 3.

Ma fog megtörténni, ma engedik szabadjára azokat a szörnyetegeket. 3 óra van. Szép lenne azt hinni, hogy tudok aludni. De nem. Vajon miért?! Egy roncsnak érzem magam. Állandóan a sírás kerülget. Egyszerűen egy roncsnak érzem magam. Csalódtam is magamban, hogy ennyire félek. Megbénít... Segít, hogy leírhatom ezeket a dolgokat. És jó vissza olvasni is, hogy milyen „óriási” problémáim voltak ezelőtt. Szerelmes vagyok... ennyi volt a gondom. Pff. Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek, hogy ennyi legyen az egyedüli szomorúságom ebben az elcseszett világban.

Most éppen a wc-ben vagyok és bőgök. Hát gratulálok Al! Taps, taps... Te az elsők közt leszel aki meghal. Egyébként ki gondolta volna, hogy pont most jön el a világvége? Már annyi ezer-meg ezer világvégét kiabáltak el... és tessék most itt vagyunk. Király! Istenem... nem bírom ezt! Sokszor kerülget a gondolat, hogy inkább én végzek magammal. Szerintem egy hajszál választ csak el, ho...

Valaki kopogott a wc-ajtón. Nem tudom ki volt, de az biztos, hogy a frászt hozta rám.

- Helló? Van valaki itt? - egy kicsit megfáztam ezért az orrom is bedugult meg a fülem is. Nem tudtam eldönteni, hogy ki hangját hallhattam. Abban viszont biztos vagyok, hogy fiú hangja volt.

Újra kopogtak.

Mit tegyek?

- Öhhm Helló! - szóltam szipogva – ki vagy?

- Minden oké? Al, te sírsz? - válasz ugyan nem jött a kérdésemre de gyorsan lebuktam. - Engedj be!

Semmi kedvem nincs felállni és beengedni az illetőt. Remek megint elfogott a síró görcs.

- Komolyan beszélek Al! Engedj be! - egy kicsit ingerültnek tűnik. Ahhj jobb lesz ha beengeden, de biztos Luke. Legalább kisírom magam a vállán. Istenem... Tök 8 majd jövök...

***

Oké, hát eléggé meglepődtem. Most mi van? Egyre inkább egy halom szemét leszek lelkileg, komolyan. Nem hiszem el. Na kezdjük:

- Csá. - nyögtem ki két hüppögés között amikor kinyitottam az ajtót. Mind két szememet teljesen elöntötték a könnyek és sötét is volt, nem láttam ki állt az ajtóban, de biztos voltam benne, hogy Luke – Örülök, hogy itt vagy! - megtörtem, a vállába bújtam Luke-nak és csak bőgtem. Vissza ölelt, és beljebb tuszkolt az ajtón, becsukta úgy, hogy engem el sem eresztett, erősen fogott.

- Shhhhh! Al. Nem lesz semmi baj! Ne félj! Megvédelek az életem árán is. - súgta halkan, lassan de tisztán érthetően a fülembe, de a hang... annyira megnyugtató volt. Nem igazán Luke hangja volt. Annál méllyebb hang. Hirtelen görcsbeszorult a hasam is. „Nem Luke, karol át hanem Shane!” futott át az agyamon az ajtó előtt ülve az ölében. Shane is megérezte, hogy az eddigi nyugodtságom megszűnt és hirtelen ideges lettem.

- Mi a baj? Rosszat mondtam? - kérdezte. A hangja úgy hatott rám mint valami gyógyszer. Nem értem mi történt. De mégsem tudtam ellazulni és bőgni tovább. Még jobban belefúrtam az arcom a karjába, abba az erős karba... féltem felnézni. Nagyokat szippantottam, az illata mennyei volt. Ő is szorított egy kicsit az ölelésén. Csak ültünk a szőnyegen csöndben. Már nem is sírtam.

- Jobban vagy? - hallottam újra azt a kedves, mély mégis lágy hangot. Még mindig nem néztem fel, de bólogattam. Shane elkezdte simogatni a hátamat ami nagyon jól esett.

Szép lassan felemeltem a fejem, és megtettem amit eddig nem mertem. Egyenesen a szemébe néztem. Néztük egymás megbabonázva. Shane törte meg a csendet.

- Örülök, hogy jobban vagy!- susogta, közben a tekintetét ide oda kapkodta, mintha zavarban lett volna - Figyelj, nem kell egyedül menned. Veled megyek! - határozott lett a hangja és megint a szemembe nézett. Ezt akartam hallani, hogy valaki nem hagy egyedül, nem engedi, hogy egyedül bóklásszak. Újra elkezdtem sírni, de ez más volt. Eltűnt a félelem és megkönnyebbülés váltotta fel. Megöleltem. Az arcom a nyakában volt, az ő arca pedig az enyémben.

- Köszönöm! - suttogtam.